A mikházai ferences rendház története

      A mikházai ferences kolostortemplom a XVII. századi erdélyi későreneszánsz építészet egyik jelentős és szakrális jellegűként egyedülálló emléke. Az elsősorban a Nyárádmente északkeleti végében meghúzódó katolikus közösséget kiszolgáló kolostor a XVII-XVIII századok folyamán, de a későbbiekben is a székelység művelődési életének egyik legfontosabb gócpontjaként irányító, oktató, papi utánpótlásképző szerepkört látott el, termékeny szellemi és művészettörténeti központként működött.

      Ennek a Szent Ferenc rendjének tagjai által irányított és kézben tartott kultúrateremtő és hagyományápoló tevékenységnek építészeti kereteként egy olyan XVII. századi templomépület illetve a hozzácsatlakozó kolostoregyüttes szolgált, mely Erdélyben párját ritkító gazdagságú berendezésével, felszerelésével, épületplasztikájával (oltárok, táblaképek, bútorzat, nyílászárók, keretek, könyvek, liturgiai kellékek, miseruhák, síremlékek) egyedi módon képviseli egy egységében fönnmaradt művelődési értékteremtő műhely teljeskörű emléktárát. Csupán egykori értékes irat- és könyvtárát őrzik ma a kolostor falain kívül, állami levéltárakban és könyvtárakban.
      A Szent István királynak szentelt első mikházai kápolnát és fa kolostorépületet a XVII. század harmincas éveinek végétől kezdték el felépíteni a fejedelem és az országgyűlés engedélyével, miután 1635-ben megkapták Tholdalagi Mihálytól Márkodi György telkét és udvarházhelyét Mikházán. Már az adományozó Tholdalagi kikötötte, hogy a kolostortemplom kriptájába temessék s erre lehetőséget nyújtsanak más erdélyi katolikus nemesek számára is, így ez feltételezi egy külön erre a célra létesített tér elhelyezését a templom alatt. Az építkezéseket pénzadománnyal és építőanyaggal támogatta Ferenczi György gyergyói püspöki helytartó is.
      Mikházán eleinte többnyire reguláris obszerváns bosnyák szerzetesek tevékenykedtek, s idővel köztük és a provincia magyar szerzetesei között konfliktus robbant ki a gvardiánválasztással kapcsolatosan. Mindkét fél a Hitterjesztés Szent Kongregációjánál kereste igazát, ahol Jegenyei Ferenc a szerzetet támogató és fenntartó katolikus főurak levelével felvértezve 1655 nyarán kivívta, hogy a kolostort adják át a szigorúbb rendtartású magyar ferencrendűek számára. Ennek ellenére a bosnyákok nem hajlottak az erdélyi stefanita őrség fennhatóságának betartására, nem fogadták el a magyar gvardiánt, hanem továbbra is függetlenedni próbáltak a szigorú rendtartásúaktól.
      Végül 1666 augusztusán karhatalommal vették vissza a kolostort s a kormánytanács Kájoni Jánost helyezte annak élére. ő kezdeményezte a kolostor déli szárnyának kiépítését, amint arról a faajtók szemöldökeinek 1667-es felirata is tanuskodik. Orgonát is készíttetett a templomba s itt írta meg a kispapok számára a szentmise alatt előadandó darabokból az Organo Missale című műgyűjteményt. Miután Kájoni 1670-ben a szárhegyi kolostorba került át, Dóczy Imre, Jegenyei Ferenc és Hozó Péter gvardiánok folytatták a kolostor építkezéseit.
Az 1672 júniusában tartott közgyűlésen négy miséspapot rendelnek Mikházára. Itt ekkor már iskolát is működtettek, ahová 1690-ben a kislengyelországi Ogrzakovics Albertet hívták bölcseletet és hittudományt tanítani. A Lengyelországgal való kapcsolat jelentette egyébként ekkortájt az egyedüli lehetőséget a katolikus világgal való érintkezésre, a ferences noviciusokat is lengyel püspökök szentelték fel. Lengyel mesterek építették újjá állítólag 1676-ban a szentélyt és lengyel volt Jakob Dluszki milkói püspök is, aki 1692-ben felszentelte a templomot.



      A XVII. század utolsó negyedében került sor az oltárok felállítására. 1699-ben majd 1702-ben itt tartották az őrség közgyűlését. A Rákóczy-szabadságharc alatt, 1714-ban, miután negyedszázaddal korábban ezt már Thököly Imre csapatai is megtették, ismét raboltak a kolostor javaiból, ezért a szerzeteseknek oltalomleveleket eszközöltek ki mindkét szembenálló féltől.
A XVIII. századi rekatolizáció során a mikházai ferencesek hatékony missziós feladatokat láttak el és számos plébániát hoztak létre, de káplánkodtak a gróf Haller, a báró Henter, a Béldi, a gróf Lázár és a Csáki családoknál is.
      A rendi iskola tovább virágzott, az elemi és grammatikai osztályok mellett Mikházán szemináriumot is létesítenek.
A műemléktemplom és kolostora a II. világháború után kikerült a ferencrend kezeléséből, majd a kolostorba elmegyógyintézetet helyeztek el, s ez az állapot az 1989-es eseményeket követően is megmaradt, a tulajdoni jogviszony rendezését a funkció gátolja. A kolostortemplom felújítását az 1990-es évek végén kezdeményezték, legjelentősebb támogatója a Nemzeti Kulturális Örökség Minisztériuma volt.

      A kolostortemplom építéstörténete
      A kolostortemplom helyreállításának előkészítése 2000-ben indult a templom külső homlokzatainál végzett részleges falkutatással, aminek legjelentősebb eredménye az erdélyi vonatkozásban ritkának számító, viszonylag épen konzerválódott reneszánsz sgrafittotechnikával készült díszítés feltárása volt. 2002 és 2004 közt több lépcsőben történt meg a templombelső falkutatása is, előkerültek a XVII. századi kifestés felszentelési keresztjei, a mellékoltárok körüli keretelődíszek valamint a diadalív XVIII. századi felirata. A kutatásban Kovács András, Emődi Tamás, Kovács Zsolt, Kósa Béla, Mihály Melinda és Kémenes Mónika (Entz Géza Művelődéstörténeti Alapítvány) valamint Kiss Lóránt (Ars Antiqua restaurátor műhely) vett részt.
      Utoljára bukkant elő a déli mellékoltár menzája előtt, a padlóba süllyesztve a kolostoralapító Tholdalagi Mihály anyjának, Brenhidai Huszár Mátyásné Harinai Farkas Katalin gazdagon díszített és Erdélyben párját ritkító alakos síremléke 1640-ből, a főoltár előtt pedig Tövisi Bálintit Györgyné Kovacsóczy Katalin sírköve.
A kutatások eredményeképpen a következő vázlatos építéstörténet rajzolódott ki: maga a ferences kolostortemplom hozzávetőleg az 1650-80-as években épült ki több építési fázisban, melyek eredményeképpen alakult ki egy nyugati és északi karzatos, a két nyugati szakasznak megfelelő mélységben háromhajós, a hosszház teljes hosszában északi mellékhajós épület, poligonális szentélyzáródással, melyhez egy-egy vestibulum illetve sekrestye csatlakozik, északról pedig egy a felső szintjein nyolcszögű hasábos toronytest.
      Az 1635 után felépült első templomnak a falait a ma álló épület nagymértékben megőrízte. A 12,5x9m-es hajóból, 7m hosszú és 5m széles, egyenes záródású szentélyből valamint a szentélyhez északról csatlakozó toronyból álló korai templom a mai magját képezi s csupán a nyugati hajófalát bontották el teljes egészében.
Kiterjedése jól azonosítható eredeti fedélszékének padlástéri maradványaiból, de ugyanitt látható az egykori nyugati zárófal csorbázata is. Eredeti állapotban maradt fenn a templom fiókos dongaboltozata, a déli homlokzat csúcsíves ablakai a legkeletibb kivételével, s ilyenek lehettek egykor az északi oldalon is. Az északi hajófal külső oldalán láthatók az eredeti lábazat egyes szakaszai. A toronyból az alsó négy szint származik ebből a periódusból, földszintjének ekkor még nem volt boltozata. Első emeletéről oratóriumablak nyílt a szentélybe. A jelek szerint bejárata volt kelet felöl is, tehát az először fából épült kolostorszárnyakat eleve ide helyezték. A templomnak a fentebb vázolt állapota az 1640-es évekre alakulhatott ki s a XVIII. században falazott kamrákra osztott és talán bővített kripta egy része is már e korai fázisban elkészülhetett.
      Miután 1661-ben a tatárok pusztításait is megszenvedte, a hagyományok szerint Kájoni János gvardiánsága alatt bővítették az épületeket. Ez az átépítés az 1667 évi rendelet - mely a rendházat a bosnyák ferencesektől a magyar ferencesek erdélyi őrségének juttatta - és a nyugati homlokzatra felfestett 1678-as év között történt. Ennek során először körülépítették a korábbi templomot úgy, hogy egy északi mellékhajóval és egy rövid déli mellékhajószakasszal bővüljön, nyugat felé két boltszakasznyit. Csak miután megépültek a kerítőfalak az ablakaikkal és elkészült külső sgrafittodíszük, került sor a korábbi nyugati hajófal elbontására, az északi hajófal áttörésére és a bővítmények boltozatainak beépítésére. Csak így magyarázható ugyanis, hogy egyrészt az északi mellékhajó földszinti ablakai nem esnek a megnyitott árkádok közeinek tengelyeibe és így szabálytalan boltozatmegoldásokat eredményeztek, másrészt hogy a nyugati homlokzat már sgrafittodísszel is keretelt keleti ablakát be kellett falazni az ideeső - és eredetileg láthatóan be nem kalkulált - hevedert kiváltó falpillér miatt.
Az északi homlokzat emeleti ablakainak egyenlő, és a boltszakaszok tengelyeinek is megfelelő kiosztásai jelzik, hogy itt az emeleti karzat már mindenképpen egységes terv szerint készült.
      Az átépítés eredményeként a főhajó terét a mellékhajóktól félköríves árkádnyílások választják el, fölöttük az északi oldalon a keletről számított második és harmadik boltszakaszban egy-egy kisméretű csúcsíves ablakszerű nyílást, a negyedikben és ötödikben félköríves árkádnyílásokat alakítottak ki. A mellékhajókat és karzataikat hevederekkel elválasztott fiókos dongaboltozattal látták el. A fiókjaik csúcsaikkal összeérnek azt a látszatot keltve, mintha élkeresztboltozatsort alkotnának; a hevederek vállai és a fióksüvegek kétoldalán levő dongavállak egyazon magasságban vannak. Ez a boltozatmegoldás - hevederek nélküli változatban - számos kolostornál megjelenik a XVII. század második felétől (Kőszeg, jezsuita kolostor, 1677-1680) majd elterjed a XVIII. században (Erdélyi példái: Kolozsvár, Szamosújvár, Szászsebes ferences kolostorok).
Rögtön a falak megépítése után készült el a sgrafittodíszes vakolat. Az északi és nyugati emeleti ablakok körül armírozás, fölötte pedig eredetileg mindkét homlokzatot körbefogó, sőt a déli bővített szakaszra is átfutó, futókutyamotívumból és lecsüngő lóheremotívumból álló fríz készült. A déli homlokzat ablakai körül nincsen hasonló sgrafittokeretelés de a kiugró nyugati mellékhajó sarkán ismét megjelenik az a sarokarmírozás, mely a nyugati homlokzat sarkain illetve a kolostorszárnnyal való csatlakozásnál is látható. Az északi oldal földszinti ablakait sgrafittosáv keretelte, felül reneszánsz tagolású szemöldökpárkánnyal.
A bővített templomrész két kapuja rendkívül kvalitásos, az erdélyi emlékanyagban társtalan szerkezetű és részletmegoldású reneszánsz kőfaragómunka. Nem kizárt, hogy a finom faragású kereteket a hagyományok szerint a falazást végző csapattal együtt jött lengyel kőfaragók készítették.
      Kájoni orgonát is hozott a templomba, melyet az akkor még faszerkezetű nyugati karzaton helyezhettek el. Később, 1707-ben Szabó Bonaventura készíttetett egy új orgonakarzatot, melynek mellvédlapjait szentek életéből vett jelenetek illetve zenélő angyalok díszítik.
      A főoltár elhelyezésekor a XVII. század végén a szárnyak miatt a szentélyzáródás falait valamint a boltozat keleti végét átalakították. A templom felszentelését 1692-ben végezte el Jakob Dluszki milkói püspök.
      A templomnak nagyjából az ekkorra elkészült állapotát őrzi Greguss János 1869-ből való rajza s ezután már csak a XX. század elején folynak ismét jelentősebb munkálatok: 1913-ban új fedélszéket készítenek, megmagasítják a hajófalakat mintegy 1-1,2méternyit valamint a tornyot egy nyitott árkádos harangszinttel és szecessziós izű, szőlőindás díszítésű oromzattal cserélik ki a régit. Később az északi bejárat fölé külső, pilléres karzatfeljárót építenek.
      Az 1930-as években az addig monokróm kifestésű belsőbe a Lotz Károly-tanítvány Herczeg Ferenc secco technikájú falképeket festett - a szentélyfalra és a mennyezetre -, a medallionok köré pedig ornamentális díszítmények kerültek. A mennyezet secco technikájú képekein keletről nyugat felé a Szentháromságot, Szent István országfelajánlását, Szent Ferenc párbeszédét Krisztussal és Dávid királyt ábrázolták, a szentélyben Szt. Pétert és Szt. Pált. A Szentháromság képen felhőkoszorúban ül jobbra az ősz szakállú Atyaisten, baljában jogarral, lábainál a kereszt, vele szemben Krisztus, mellettük angyalok, fent a Szentlélek galambja sugaras napkorong előtt. A következő képen Szent István, az erdélyi ferences provincia védőszentje ajánlja fel féltérdre ereszkedve a balján párnára helyezett koronát, azaz országát Máriának, aki mellett a kis Jézus áll virágcsokorral. A harmadik képen balra az angyalok által kísért, keresztet tartó Krisztus hallgatja a vele szemben álló Szent Ferencet, aki mellén keresztbe teszi kezeit; a háttérben ferences kolostor képe toronnyal. A nyugati karzat fölött a bibliai Dávid királyt ábrázolták, kezében hárfával, mellyel Saul gonosz szellemét elűzte.
Legutolsó beavatkozásként a diadalív és a falpillérek gipszpárkányai a 70-es évek eleji restauráláskor készültek, ekkor meszelték le a secco képek nagyrészét.
A templomban egy talán még az első épületből származó kő keresztelőmedencét őriznek, továbbá a pillérekbe falazva három provinciális barokk és egy empire síremléket: csicsókeresztúri Torma Mihály 1721-ből, Baranyai Katalin 1724-ből és férje, Torma Miklós 1732-ből való illetve báró Bornemissza Rozália és leányai sírkövét. Mintegy tucatnyi feliratos és helyenként faragott díszű sírtábla jelöli a főhajó és a szentély alatt húzódó kripta kamráiba temetett személyek sírjait, köztük találjuk a Baranyai, Bartsai, Bornemisza, gyalakuti és szárhegyi Lázár, királyhalmi Petki, Zichy családokhoz tartozókét. A legkorábbi sírkő Wesselényi Boldizsár főispán, tizedfőarendátor emlékére készült, 1640-ben.
      Nem ismerjük a kolostor kiépítésének részletesebb kronológiáját, de az alighanem a temploméval párhuzamos lehetett s csak annak bővítése táján alakulhatott belsőudvarossá.
      A középső udvart közrezáró négyzetes kolostoregyüttesből "kilógó" templomos alaprajzi elrendezés típusát láthatjuk viszont a gyergyószárhegyi ferences kolostornál, a Buda-vízivárosi, a máriabesenyői (1763-1771), a pozsonyi (1708-1717) és a mosonmagyaróvári (1697-1725) kapucinus kolostoroknál. Általában közös jellemző az oromzatos nyugati homlokzat és a ferenceseknél az északi torony is. Mindezeket a sajátosságokat és általánoságban a térkialakítás meg a homlokzatképzés egyszerűségét a szigorú rendi előírások szabták meg és a XVII. századi épületeken még puritánabb módon alkalmazták.